35

Másnap hajnalban Ezio a Nagy Bazárba ment. Ideje volt személyesen meggyőződnie arról, hogy miről beszélnek egymás közt a janicsárok, és már türelmetlenül várta, hogy a kapitányuk, Tarik Barleti nyomába eredhessen. Ám amikor odaért, lehetetlen volt kikerülnie a tolakodó kereskedőket, akik mind rá akarták erőltetni a portékájukat. Márpedig Eziónak egyszerű bámészkodónak kellett kiadnia magát, nehogy felkeltse az oszmán hatóságok vagy a bizánci templomosok gyanúját.

— Látod ezt a szőnyeget? — Egy kereskedő a ruhája ujját húzogatta, és Ezio érezte, hogy amint az ott oly gyakran megesik, az árus túl közel megy hozzá, megsérti a privát szféráját. — Ha megveszed, a lábad jobban fog téged szeretni, mint a feleséged!

— Nem vagyok házas.

— Á, hát addig jó neked — folytatta a kereskedő, egy pillanatra sem zökkenve ki a mondókájából. — Gyere! Tapintsd csak meg!

Ezio észrevette a janicsárok egy csoportját, nem túl messze tőlük.

— Jól ment ma az üzlet? — kérdezte az árust.

A kereskedő széttárta a kezét, és fejével jobbra, a janicsárok felé biccentett.

— Nem adtam el semmit! A janicsárok elkobozták a készletem javát, csak azért, mert külhonból származik!

— Ismered Tarik Barletit, a kapitányukat?

— Ó, hát minden bizonnyal itt kell lennie. Gőgös egy ember, de... — A kereskedő hirtelen elharapta a szavait, megdermedt, majd visszatért a megszokott kufári szövegéhez, de a szeme nem Ezióra fókuszált, hanem jóval mögé nézett. — Megsért, uram! Ezért kétszáz akçe a legkevesebb, amit elfogadhatok! És ez az utolsó ajánlatom!

Ezio kicsit hátrafordult, és követte az árus tekintetét. Három janicsár közeledett, már ötvenlépésnyire sem voltak tőlük.

— Ha megtalálom, rákérdezek a szőnyegeidre — ígérte meg Ezio halkan a kereskedőnek, majd indulni készült.

— Nehéz veled megalkudni, idegen! — kiáltott utána a kereskedő. — Megegyezhetünk száznyolcvanban? Száznyolcvan akçe, és maradjunk barátok!

De Ezio már nem figyelt oda. Biztos távolságból követte a janicsárokat, abban a reményben, hogy elvezetik Tarik Barletihez. Nem sétáltak — látszott rajtuk, hogy sietnek valahova. De Eziónak résen kellett lennie. Nemcsak a prédáját kellett szem előtt tartania, hanem arra is ügyelt, nehogy észrevegyék, amiben a piac szűk utcái egyszerre segítették és hátráltatták. A kereskedő azt mondta, a kapitány valahol a bazárban lehet, csakhogy a bazár nagyon nagy volt — pultok és boltok valóságos labirintusa, valóságos kis város a városban.

Ám türelme végül elnyerte a jutalmát, mivel a janicsárok egy kereszteződéshez értek, amely kisebb térré tágult, ahol minden sarkon egy kávézó állt. Az egyikük előtt pedig az őszülő szakállas, termetes kapitány. Szakálla ugyanúgy a rangját jelezte, mint pompás uniformisa. Nyilvánvalóan látszott, hogy ő nem rabszolga.

Ezio a lehető legközelebb lopódzott, hogy hallja a beszélgetést.

— Felkészültetek? — kérdezte embereit a kapitány, azok meg bólintottak. — Nagyon fontos ez a találkozás. Gondoskodjatok róla, hogy senki se kövessen.

A katonák ismét bólintottak, és szétváltak, a szélrózsa minden irányában tűntek el a bazárban. Ezio tudta, hogy orgyilkosokat keresnek a tömegben, és egy pillanatra megállt a szívverése, amikor egyikük mintha elkapta volna a tekintetét. De a pillanat elillant, és a janicsár eltűnt. Kivárt, ameddig csak mert, majd a kapitány nyomába eredt.

Barleti nem jutott messze, mielőtt találkozott egy másik janicsárral, egy hadnaggyal, aki az avatatlan szemlélő számára úgy tűnhetett, mintha csak egy fegyverkereskedő kirakatát bámulná. Ezio már megfigyelte, hogy a janicsárok az egyetlenek, akiket nem zaklatnak az árusok.

— Mi híred van? — kérdezte Barleti, amikor a társa mellé ért.

— Manuél hajlandó találkozni veled, Tarik. Az Arzenál kapujánál vár.

A névre Ezio felkapta a fejét.

— Sóvár a vénember, mi? — vetette oda Tarik. — Menjünk!

Elindultak, ki a bazárból, a város utcáira. Hosszú volt az út az Aranyszarv északi oldalán nyugatabbra fekvő Arzenálig, de úgy látszott, nem szállnak fel semmilyen járműre, így Ezio is gyalogosan követte őket. Néhány mérföldnyi séta — aztán majd óvatosnak kell lennie, amikor felszállnak a kompra. Ám megkönnyítette a dolgát, hogy a két katona elmerült a beszélgetésben, amelynek a nagy részét Ezio el is tudta kapni. Konstantinápoly utcáin nem volt nehéz elvegyülni, hisz a tömeg Európa és Ázsia minden tájáról érkezett.

— Milyen volt Manuél? Ideges? Vagy gyanakvó? — kérdezte Tarik.

— Olyan, mint mindig. Türelmetlen és udvariatlan.

— Hmm. Azt hiszem, jó oka van rá. A szultántól érkezett küldemény?

— Az utolsó már egy hete. Bajazid levele rövid volt, és csupa szomorú hírt közölt.

Tarik a fejét ingatta.

— El nem tudom képzelni, hogy én így összevesszek a saját fiammal.